Napi Gazdaság, 2007. 12. 13. 101. oldal
Kérni tudni kell – akár ez is lehetne a leegyszerűsített következtetése annak a sokoldalú tevékenységnek, amire a Civil Társadalom Fejlődéséért Alapítvány igyekszik megtanítani az adományokért “házalókat”, akik között – akárcsak a piacgazdaság más területein – egyre nagyobb a verseny. Az alapítványtól kapott tanácsok, a képzések célja, hogy a potenciális adományozókhoz átgondolt, mértéktartó kérésekkel forduljanak a civil szervezetek, amelyektől azt is elvárják, hogy az eredményről tájékoztassák az adakozókat. Ez is záloga annak, hogy a jövőben is fordulhatnak hozzájuk, hiszen itthon sem áll távol a tehetős és a kevésbé tehetős emberektől, cégektől, hogy jó célok megvalósítását támogassák.
A hazai civil szervezetek jelentős része még mindig koldulásként éli meg az adománygyűjtést. Ha nem változik meg gyökeresen a szemléletük, akkor sokan forrás nélkül maradnak – mondja Sátor Balázs, a Civil Társadalom Fejlődéséért Alapítvány (CTFA) ügyvezetője. Ez a szervezet 1994 óta segíti adományszervezési tanácsokkal, konferenciákkal és képzésekkel a civil szférát, jobbára úgy, hogy e tevékenységért nem vagy legfeljebb önköltségi árat kérnek a résztvevőktől, a különbözetet pedig a CTFA az általa összegyűjtött adományokból, illetve szolgáltatásaik bevételeiből finanszírozza. Ilyen volt a legutóbbi, ősszel megtartott adományszervezési konferencia is, amelyen a többi között arra is felhívták a figyelmet: a nonprofit szervezeteknek szembe kell nézniük azzal, hogy az őket érintő pályázatok útján elérhető forráslehetőségek szűkülnek, az újabban megjelenő felhívások elsősorban az állam által preferált célokat támogató “megaprojektek”. Szabadon felhasználható bevételekre pedig egyre inkább csak nagyon kreatív adománygyűjtéssel tehetnek szert.
Sátor Balázs szerint “városi legenda”, hogy a magyar lakosság kevéssé hajlamos az adományozásra, amire a személyi jövedelemadó (szja) egy százalékának – kedvezőnek is mondható – felajánlási aránya a bizonyíték. Tavaly ugyanis az szja kétszer egy százalékának felajánlásáról (Napi Felelősségvállalás, 2007. november 16-17.) összesen 1,5 millióan döntöttek, az ebből származó összeg 14,4 milliárd forintra rúgott. Ennek az összesen 3,3 millió adózótól elvileg várható 26 milliárdnak valamivel több mint a felét adta a mintegy 45 százalékos “kisebbség”. Az elkülönített összegekből a civil szektorba jutó – és nem kiemelt célokra, egyházakra fordított – rész ugyan nem érte el a 10 milliárdot, ám a 2005-ös hétmilliárd forinthoz képest jelentősen növekedett a felajánlások száma és értéke.
Ezt a civilek a kormány gazdaságfehérítési intézkedései kedvező hozadékának tartják, szerintük sok munkavállaló csak ezek miatt jelent meg az adózói körben, és ha már volt lehetőségük adományozásra, akkor választottak a lehetőségek közül. Ehhez jönnek még a lakossági adományok: az adóhivatal szerint tavaly 106 ezer adózó érvényesített adókedvezményt a jótékonykodása után – összegzi az ügyvezető. Szerinte más téren a hazai szabályozás viszonylag jó: a vállalati adományozásról szóló törvény a második legjobb Európában, kedvezőnek tartja, hogy a lakosságit legalább nem akadályozza a jog.
Hibának tartja Sátor Balázs, hogy a hazai nonprofit szféra többsége még mindig az egy százalékoktól várja a “csodát”, és nem készül fel a profi, a szervezet stratégiájába szervesen illeszkedő adományszervezésre. Nemcsak a tapasztalatok, a felhasznált eszközök, hanem a potenciális adományozói listák, adatbázisok is hiányosak, aminek az lehet az egyik magyarázata, hogy a szervezetek zöme elmulasztja a rendezvényein az adatbázis-építést.
Sátor Balázs szerint a leghatékonyabb adományszerzési eszköz világszerte a direct mail (dm) levél, ám ennek alkalmazásában nagyon az elején tartunk. Míg a forprofit szférában itthon is tisztában vannak a megfelelő válaszadási arány eléréséhez kiküldendő levelek mennyiségével, addig a civil szektorban épphogy elkezdték kitapasztalni. Az eddigi kísérletek eredményeit pedig csak a legritkább esetben osztják meg egymással, mivel sokszor vetélytársként tekintenek a másikra. A nemzetközi tapasztalatok is azt mutatják, hogy az első százezer kiküldött levélre a címzettek átlag két-három százaléka reagál pozitívan. Ha ugyanezekhez az embereknek egy újabb kérést juttatnak el, akkor már 20-30 százalékos arány is elérhető, ennyivel több helyről érkezhet tényleges adomány. De nemcsak ezzel kapcsolatban nincsenek hazai tapasztalatok: kihasználatlanok az internetes és az utcai adománygyűjtési lehetőségek is.
Egyedül a United Way Alapítvány foglalkozik – egy az adományozó számára kifejezetten kényelmes jótékonykodási formával – a payroll givinggel. E – magyarra nehezen lefordítható – módszer lényege, hogy az adományozó kérésére a munkáltató minden hónapban automatikusan átutal az alkalmazott béréből egy általa meghatározott összeget a kiválasztott civil szervezet számára. Ezt a módszert itthon egyelőre nehezen lehet elfogadtatni, aminek az egyik oka az lehet, hogy a megadományozott szervezetek gyakran elmulasztják tájékoztatni az adakozókat az adomány későbbi hasznosulásáról. Hiányosságként említi az ügyvezető azt is, hogy a működési költségekre fordítható hányadot illetően egyelőre nincs egységes gyakorlat.
A CTFA szerint egy adományközvetítő szervezetnél a kapott adományok átlag tíz, a programszervezőknél legfeljebb 20-25 százaléka lenne reálisan működésre fordítható, a többit a kitűzött célok teljesítésére kell szánni. Meglehetősen ritka, hogy kidolgozott üzleti tervvel vágnak bele a civilek az adománygyűjtésbe vagy keresnek “befektetőt” egy-egy kampány elindításához, pedig Nyugat-Európában tucatnyi különböző modell létezik erre is. Ám addig is, amíg ezeket elsajátítják, régiónkban több nagy nonprofit szervezet intézményi adományaira is pályázhatnak a civilek, így például a Nemzeti Civil Alapprogram pályázatain elnyert összegek egy része kommunikációra is fordítható, ami nagyobb mozgásteret adhat az adománygyűjtőknek. Ugyanakkor már itthon is lehet – igaz, nem civil szervezetként – kampányindításra hitelt fölvenni, és arra is akadt példa, hogy egy kockázatitőke-befektető társaság látott fantáziát az adománygyűjtési tervekben.
Sátor Balázs szerint a közeljövőben a kampányindítás finanszírozásának jelenlegi gyakorlata gyorsan megváltozik, mivel egyre több szervezet érdeklődik az adománygyűjtés egyéb módszerei iránt. Gyakoribbá válik majd a dm-leveles megkeresés és a vagyonokból, vagyontárgyakból hagyatékként való adományozásra való felkérés is. Ez utóbbihoz az szükséges, hogy a társadalom egyre inkább elfogadja ezt az adakozási formát is. Javítani kellene a jelenleg rosszul szervezett adománygyűjtő koncertek, események hatékonyságán is, fokozni a vállalatokkal való együttműködést, aminek egyik formája lehet egyes termékek megvásárlásához kötött jótékonykodás népszerűsítése, illetve a vételre ösztönzés jó marketingjének megszervezése – mondja az ügyvezető.
Szerinte a jótékonysági rendezvények szervezőinek tipikus hibája, hogy a szervezők nem számolják ki alaposan egy-egy rendezvény járulékos költségeit: ha a fellépők ingyen vállalják is a részvételt, a biztosítás, a technika, a terembérlés költségei elvihetik a remélt nyereség jelentős részét. Problémás az efféle akciók kommunikációja is: a civilek általában a profi koncertszervezők kiadásainak töredékétől remélnek telt házat. Ezt tetézheti, hogy gyakran rosszul mérik fel a fellépők közönségvonzó képességét is. Az ügyvezető tapasztalatai szerint általában nem a hazai adományozási hajlandósággal van a probléma, sokkal inkább az adományszervezők kreativitásával: kevesen tudnak “jól” kérni Magyarországon.
A nemzetközi tapasztalatok szerint az első százezer kiküldött levélre átlag két-három százalék reagál pozitívan. Újabb kérés eljuttatásával már 20-30 százalékos arány is elérhető, ennyivel több helyről érkezhet tényleges adomány.
Napi Gazdaság, 2007. 12. 13. 101. oldal